Végtelen történet

Krizsó Szilvia, az egykori Riporter kerestetik győztese, ma már a magyar újságírás egyik emblematikus személyisége. Hitelességét, hozzáértését nemcsak számos szakmai elismerés dokumentálja, hanem az is, hogy megannyi interjúalanya közül számosan csak neki hajlandók nyilatkozni. Sok év közéleti újságírással eltöltött év után némileg műfajt vált, és a Radnóti Színházban készít beszélgetős esteket. Talkshow-i nem sokkal később már kamerák előtt folytatódnak, ezzel párhuzamosan pedig több egyetemen is kommunikációt tanít, mellette personal tréner, coach. Mostanában egyre több podcastban és beszélgetős videóban láthatjuk – nem véletlenül. Szilvi színes szakmai múltja szinte „kiabálna egy cikknyi” összegzésért, azonban már a beszélgetésünk első öt perce után rájövök, hogy ez esetben a történetének időrendiségét el kell engednem.

Krizsó Szilvivel a Dunapark kávéházban találkozunk, így némi túlzással azt is mondhatom, hogy ezzel mi is részesei lettünk a pandémia utáni nagy nyitásnak. Most találkozunk először, de ha egy kívülálló hallotta volna a korábbi telefonbeszélgetéseinket, akár azt is gondolhatná, hogy ezeréves barátság köt össze bennünket. Ugyanis a mobilos egyperceseink több ízben is spontán poénokkal megtűzdelt párbeszédekké avanzsálódtak.
A földszinti nyüzsgéstől egy kicsit távolabb, az illusztris étteremgalérián kapunk helyet, azonban a családias miliőt nem kell lent hagynunk az alsó szinten, ugyanis Szilvit a lánya és Melanzs kutya is elkísérte az interjúra. A helyzetnek innentől kezdve különleges bája lesz, és azt gondolom magamban, hogy ez a beszélgetés inkább lesz diskurzus, mint klasszikus kérdezz-felelek. És utólag úgy vélem, nem is tévedtem nagyot. Őszintén szólva az interjú során újból felfedeztem magamnak Krizsó Szilvit, és a KrizShow-tól visszafelé haladva az időben poroltam le az emlékeimet vele kapcsolatban. Szilvi meg is jegyzi: „érdekes az aspektus, mert általában a múltidézés nálam fordítva szokott működni”. Akkor legyen így, és tekerjünk egy jó nagyot az idő kerekén!

Krizsó Szilvia

Barna András (B. A.): A pályafutásodat összegző életrajz úgy kezdődik, hogy színésznő szerettél volna lenni. Ne engedjük el ezt a romantikus szálat! Miért akartál az lenni?

Krizsó Szilvia (K. Sz.): Egyrészt volt bennem egy nagy adag exhibicionizmus, másrészt gyerekkoromtól kezdve egészen húszéves koromig énekeltem. Először az Operaház gyerekkórusában, majd egy leánykarban, ahol ugyanúgy, mint az Operában, Csányi László és Botka Valéria voltak a karmestereink. Mellette pedig egy amatőr színjátszó társulatban játszottam és szavalóversenyeket nyertem. Tehát ilyenformán a színpadi jelenlét már nagyon korán ott volt az életemben.

B. A.: A színészethez való vonzódás az egy belső inspiráció volt?

K. Sz.: Abszolút az volt. Édesanyám elbeszéléséből tudom, hogy már az óvodában is én voltam az, aki elsőként kiperdült a terem közepére szerepelni. Az is viszonylag gyorsan kiderült, hogy nagyon szép hangom van. A színészet iránti lelkesedésem azonban a gimnáziumi éveim alatt rendesen alá lett aknázva, ugyanis az ottani magyartanárom egyáltalán nem támogatta, hogy ebbe az irányba kellene mennem. Így aztán nem is nagyon forszíroztam a dolgot, és ma már úgy emlékszem vissza erre, mint egy meg nem valósult gyerekkori álomra. De a művészetek továbbra is nagyon érdekeltek, az Operában pedig nemcsak énekeltem, hanem bérletünk is volt.

B. A.: Nem gondoltál arra, hogy ezt az Amanda Learére hajazó hangodat valamilyen más műfajban kihasználd? (Nevetek.)

K. Sz.: Nagyon érdekes, mert az énekhangom az egyáltalán nem mély, inkább szoprán, de tudom, hogy kevés olyan ember van, aki ezt elhinné, amikor velem beszélget. (Nevet.) Emlékszem, volt egy időszak, amikor a kórusban áttettek az alt szólamba, és ez számomra felért egy szíven döféssel. Szóval a kérdésedre válaszolva: nem aknáztam ki a hangom adta lehetőségeket, de miért kérdezed?

B. A.: Azt gondolnám, hogy ha valaki a színésznői pálya felé kacsingatott, tehát megvan benne az exhibicionizmus, de az vonal nem jön össze, akkor egy másik vonalon indul el a világot jelentő deszkák irányába.

K. Sz.: Ez eszembe sem jutott, de ha már valami lehetett volna a fejemben, akkor az az opera, viszont úgy véltem, hogy ugyan jó hangom van, de mégsem annyira, hogy elég legyen az operához. A futottak még kategória pedig nem az én világom. (…)

(Ezt a cikkünket teljes terejedelmében elolvashatja a MiFérfiak Magazin nyári számában.

Magazinunkat megvásárolhatja az Inmedio és Relay hálózatában, valamint az OMV, a MOL, a SHELL és a LUKOIL kiemelt töltőállomásain.)