Interjú lólépésben

Pécsi Istvánról egy pillanatig sem túlzás azt állítani, hogy ő is azon emberek közé tartozik, akik lovon születtek. A Kincsem Park ügyvezető igazgatója lendületes ember, akinek szinte minden mondatában megjelenik a lovak, a lósport iránti szeretet és szenvedély, s persze a szűnni nem akaró tenni akarás is. Pécsi István célja nem kisebb, minthogy a lósport jól látható és méltó helyet foglaljon el nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi sport térképén is. Az is kiderül a következő beszélgetésben, hogy honnan indult és hol tart ma ez a folyamat.

Így utólag visszagondolva volt annak valami szimbolikája, hogy vasárnapra időzítettük az interjú időpontját. Ennek köszönhetően a Kincsem Park hangulata és a futamok háttérzaja akarva- akaratlanul is társult a beszélgetésünkhöz. Ez utóbbi kedves intermezzóként csak akkor erősödött fel, amikor egy-egy befutó erejéig a szemünket mindannyian a falon lévő televízióra szegeztük. Pécsi István irodája egyébként éppen olyan, amilyennek egy ilyen helyet az ember elképzel. Fajsúlyos stílbútorok és karómintás fotelok lakják be a teret, a falakon pedig korabeli grafikák emlegetik fel a 19. század lósportjának motívumait. Az irodát uraló terebélyes íróasztalon Széchenyi, egy versenyagár és Kincsem bronzszobra, no meg egy sokat látott távcső spontán kompozíciója szolgáltat fotótémát.

Pécsi István

István több mint húsz éve dolgozik a Kincsem Parkban, nem túlzás azt állítani, hogy ez a hely sok szempontból a második otthona. A szakmai pályafutásának mementóját a szobájából jól látható egykori tribün kommentátori állása adja, ahonnan tulajdonképpen minden elindult. 2014 óta a „tribün” összes lépcsőfokát megmászva haladt előre pályáján a Kincsem Park ügyvezető igazgatója.

Barna András (B.A.): Azt tudni lehet rólad, hogy a lovak iránti szeretetet nagy részben egy otthonról jött örökség.

Pécsi István (P.I.): Egy nagyon sportos családból jövök. Az édesapám öttusázó volt, és az öttusa kapcsán került kapcsolatba a lóval, lovakkal. Ennek köszönhetően, amikor itt tanult Pesten, elkezdett lóversenyekre járni. Tulajdonképpen óriási szerencséje volt, mert a hatvanas évek közepén nagyon intenzíven és nagyon fiatalon élte meg az Imperial-korszakot. Imperial volt az a ló, aki ebben az időszakban a szocialista lóversenyzés szimbóluma lett, és aki hihetetlenül nagy tehetséggel és képességekkel rendelkezett.

B.A.: Közbevetőleg: ezek szerint nem Budapesten éltetek?

P.I.: Nem, győri vagyok, ott éltem meg a fiatal éveimet, és édesapám nyomdokait követve öttusáztam, tehát lovagolni a sport révén tanultam meg én is. Igazából akkor szippantott ez az egész végképp magába, amikor tizenhat évesen felkísértük az egyik csapattársamat a repülőtérre, majd elmentünk lóversenyt nézni. Ez mély nyomokat hagyott bennem. Csodálattal néztem az angol telivéreket, és nagyra értékeltem a zsokék lovastudását is.

B.A.: Ennyi évvel a hátad mögött ma már tudod ki, a jó zsoké?

P.I.: Az a jó zsoké, akivel nagyon gyorsan fut a ló. Egyébként technikailag nagyon sok mindent meg lehet tanulni, ugyanakkor a legjobb zsokék kezében van egy olyan plusz érzék, amit nem – azt hiszem, ez a titka az egésznek.

(Ezt a cikkünket teljes terejedelmében elolvashatja a MiFérfiak Magazin nyári számában.

Magazinunkat megvásárolhatja az Inmedio és Relay hálózatában, valamint az OMV, a MOL, a SHELL és a LUKOIL kiemelt töltőállomásain.)